2010. június 30., szerda

,,Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...

ki a legszebb a vidéken!" – néz bele a mindentudóba Hófehérke gonosz mostohája, és hát persze, hogy talál magánál szebbet. Rossz önértékelés vagy született gonoszság mozogatja? Ki tudja. De legyen most nekünk fontosabb maga a tükör.

A tökéletesség látszat. És a látszat csal, hiszen csak megépített pillanat, alkalmi tapasztalat. Talán könnyű belátni, hogy a látszat fenntartására szánt erő- és időbefektetés (ide tartozik többek között a smink és az alakoskodás is) pusztán: látszatintézkedés. Lehet, hogy elsőre nem látszik, de a látszatok korát éljük. Látszólag nincs ezzel semmi baj, játék az álarcokkal. Csakhogy az álarcok gyakran kedvesebbek számunkra, mint az eredetiek.

Renoválás kívül és belül

Az, amit mi másoknak mutatunk önmagunkról, leginkább arról árulkodik, kik szeretnénk lenni. Kik szeretnénk lenni egy adott viszonyban, önmagunkban, ilyen és olyan szituációkban. De egyáltalán nem biztos, hogy azok is vagyunk. Sőt, még csak az sem biztos, hogy szeretjük ezt a képet, ahogy másoknak megmutatkozunk, annyi biztos csak, hogy mást mutatunk, mint akik vagyunk, és ezt vagy tudjuk, vagy nem. Na, ennek kiderítéshez kell a megfelelő tükör.

Mi, férfiak, a fürdőszobai tükrök tekintetében kicsit jobb helyzetben vagyunk; a borotválkozás magától értetődő indokot ad a szembenézésre, a csendre, amit csak a borosta dörzse tör meg. Ilyenkor legtöbbször merengünk, belülre nézünk vagy a távolba, ellentétben a nőkkel, akiknek figyelmét leköti a külső renoválására tett erőfeszítés. Ha úgy érezzük, hogy mások szebbek és jobbak nálunk, inkább belülre kéne néznünk. Igaz, ott nem annyira egyértelmű a szépségideál. Egészen pontosan: van a belső szépségnek ideálja, de ez általában élethalál-harcban van a külső szépségre irányuló ideálokkal. A külső ideálokat jól kondicionálja a média, a szépségipar és az uralkodó szellemi trend, de vajon belső szépségünk törékeny ideálját ki táplálja? Hol az a tükör, aminek képe erősít, dacára a külvilág könnyen magával sodró érték-limlomjával?

Mert erősítésre szorulunk, ez kétségtelen. Ha mást akarunk, mint akik vagyunk, akkor könnyen lehet, hogy fonnyadtka az énünk, pedig nem véletlenül vagyunk az, aki. Azzal a gyengécske, el nem hitt, nem szeretett valónkkal kell kezdeni valamit; mondjuk gyökeret ereszteni és szárba szökkenteni. Virágozzék, ha már ennyire öntöz a tavasz. „Legyen önbizalmad!” – hangzik a kedves, de sokszor felszínes bátorítás. Jó, legyen önbizalmam, de mire föl?

Milyen lehet velünk élni?

Inkább: kire föl? Leginkább arra a gondolatra föl, hogy Isten minden embert egyenlőnek, és egyenlően értékesnek teremtett. Még akkor is, ha olyan nyilvánvalóan szembeötlőek a különbségeink, és olyan homlok egyenesen eltérő értékrend alapján működik a társadalmunk, hogy e kijelentés akár extrémnek is hathat. De az talán már közelebb hozhatja e kijelentés igazságát, hogy a szeretet hiányát sokan és gyakran érezzük, és talán azt is megtapasztaltuk már, hogy ha cselekvő szeretettel vagyunk mások iránt, attól mi is erősödünk.

És amikor Jézus azt tanítja, hogy „úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, akkor nyilvánvaló, hogy ha önmagunkat nem tudjuk, elfogadni, és szeretni sem, úgy a másik felé való szeretetünk is akut módon hiányos lehet. De radikálisan meg is fordíthatjuk a gondolatmenetet: ha magunkkal rosszban vagyunk, milyen lehet velünk, mellettünk élni?

„Szeresd úgy felebarátodat, mint önmagadat” – mert mindenki egyen-értékű az Élet nagy tükrében. És másoknak tartozunk azzal, hogy magunkat is ebben a tükörben vizsgáljuk.

Horváth Gergely


2 megjegyzés:

Renáta írta...

,, Mi férfiak,, féltem , hogy nem fogod feltüntetni a szerzőt, s akkor lebuktál volna:P ihhihihihihi

Júlia ﺕ írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.