2011. május 31., kedd

Oldszkúl hárdkór házasság


A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted, hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-el, sőt végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van, akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja. Hogy meggondolod? De addig is mondjak még valamit a házasságról?
Na jó. Mondok. Figyelj, nincs mit szépíteni. A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.
Én azt mondom, hogy a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… - nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság.
Ez így tényleg extrémsport. Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek szerint örökké. Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem, azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.
Feladjuk a szabadságunkat és elvesszük valaki más szabadságát. A hatalmunk alá vonjuk a másikat és a hatalmába kerülünk. Függünk tőle és ő is függ tőlünk, és még a függőségtől is függünk. Mondom, a házasság brutális. Elvileg ellentmond a mondern civilizció szabályainak és az emberi szabadságjogoknak. Egymás személyi szabadságát korlátozzuk, egymásra kényszerítjük egymást. Akarva, akaratlanul. Viszont ez se egyszerű, mert ha a másik megváltozik, lehet, hogy pont az vész ki belőle, amit a legjobban szerettél. És belőled is az, amit ő. Megtanulja rendbe rakni a dolgait, te viszont pont azt szeretted, ahogy kicsit ijedten, azzal a nagyon rá jellemző mozdulattal körülnéz a szobában, és valami olyasmit keres századszorra is, ami persze ott az orra előtt. Te lenyugodtál, ő viszont pont a szenvedélyedet szerette. Nehéz dolog ez, úgy kell változni, hogy ne változz, úgy kell odaadni a szabadságod, hogy közben mégis szabad maradj, mégis önmagad maradj, és ő is szabad maradjon, és önmaga maradjon.
Hogy most ellentmondtam magamnak? Figyelj, mondtam, hogy ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt. Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. He legyőz, véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól. Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról, amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin. De csak úgy, a poén kedvéért nem nagyon érdemes belevágni.
Úgyhogy igaziból nem is nagyon tudok tanácsot adni. Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e? Persze ahogy mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-el. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.
Hát kábé ennyit akartam elmondani Vietnámról. Vagyis az oldszkúl hárdkór házasságról. Remélem nem ijesztettelek nagyon meg? Ja, és még valami. A gyerekek majd úgyis lecsatolják az ejtőernyőt. Onnan kezdve már tényleg vérre megy. De az már egy másik történet.

Dragomán György

2011. május 26., csütörtök

sors pár sorban



Megszületni

Kicsinek lenni

Naivan mindent elhinni és könnyen megsérülni


Keresgélni

Különleges lenni

Pofonok után magányosan egyedül maradni.


Menekülni.

Kemény lenni.

Érzésekkel mostantól egyáltalán nem törődni.


Tovább menni

Csendben lenni

Mindent megtagadva más irányt venni.


Haladni

Erős lenni

Akadályok között is csak a célra figyelni.


Szaladni

Kitartó lenni

Bukások után felállni és versenyt nyerni.


Megérkezni

Boldog lenni

Isten jobbján ülve örökké megpihenni


2011. május 22., vasárnap

A láthatatlan nő



Volt egy építész, aki egy pici madarat faragott egy gerendába, amit egy tető alá helyezett és befedte azt. Valaki odament hozzá és azt kérdezte tőle, hogy miért kínlódik olyan dologgal, amit senki sem láthat majd? Az építész viszont azt válaszolta neki, hogy azért csinálja, mert Isten látja, amit tesz. Hitte, hogy Isten mindent lát.


Isten azt mondja neked is:

- Számomra nem vagy láthatatlan! Én látlak téged! Egyetlen apró áldozatod sem olyan kicsi, hogy ne venném észre. Látok minden sütit, amit készítettél és örülök neki. Látok minden egyes könnycseppet, amit csalódások miatt hullattál, amikor a dolgok nem úgy alakúltak, ahogyan elképzelted! De bármit is teszel ne feledd el, hogy te egy csodálatos katedrálist építesz, amit nem fogsz tudni befejezeni életed során és sajnálatos módon nem élhetsz benne, de (ha jól építed fel) én benne lakom majd!

2011. május 18., szerda

Ismerni

Mit jelent keresztyénnek lenni?
Tenni azokat az igaz, tiszta dolgokat, amiket utálsz és elutasítani a bűnöket, amiket szeretsz? NEM! Ezt csak a vallásos, de elveszett emberek gondolják így és teszik is kínlódva.
Mert keresztyén az, akinek megváltozott, átalakúlt a szíve és ennek következtében a kívánságai is.
Sokan vannak, akik azt mondják, hogy Uram, Uram, akik hisznek Istenben és azt állítják, hogy ismerik Őt, de vajon Isten ismeri-e őket? Isten ismer téged? Vajon ott vagy azon kevés emberek között, akik a keskeny úton járnak, akik teljesítik Isten akaratát?
Ha azt mondod, hogy ismered Istent és meg van változva a szíved, akkor új kívánságaid lesznek és ezek megegyeznek majd azzal, amit Isten elvár tőled- az Ő akarata ugyanaz lesz, mint a tied. Érdekes, hogy ,,ismerni'' a Bibliában többet jelent, mint gondolnánk, mivel a héber nyelvben teljesen más jelentése is, mint ahogy napjainkban használjuk...

2011. április 25., hétfő

Jim Elliot tollából...


,, Senki sem figyelmezteti a fiatalokat, hogy kövessék Ádám példáját. Ő addig várt, míg Isten meg nem látta, mire van szüksége. Utána elaltatta Ádámot, elkészítette társát és odavitte hozzá. Nekünk is jobb lenne így aludni Isten akaratában. Csak ilyen módon tudjuk elfogadni azt, akit Ő vezet hozzánk az általa alkalmasnak tartott időben, ha az a terve, hogy élettársat adjon nekünk. Sajnos ehelyett görcsösen keressük élettársunkat, mint a mohó vérebek, és mindenkit mérlegre teszünk, akit csak meglátunk. A probléma úgy betölti egész gondolkozásunkat, hogy már nem is tudunk másról beszélni, ha egymás között vagyunk. Igaz, egy fiú nem törölheti ki tudatából a nőket, de úgy kellene gondolnia rájuk, ahogy Isten akarja: mint testvérre és nem, mint edzőtársra."

2011. március 30., szerda

Emlékeztető


Aki az Atya akaratát igyekszik követni, annak sosem kell vereségtől tartania. Az Úr megígérte, hogy vezet és ígéretére teljes mértékben számíthatunk.
Elképzelhető, hogy a pásztor kevésbé törődik azzal, hogy juhai eljutnak-e oda, ahová terelgeti őket, mint maguk a juhok?

,, Bölccsé teszlek és megtanítalak melyik úton kell járnod, tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni a szilajságát, másképpen nem közelít Hozzád. Sok fájdalom éri a bűnöst, de aki bízik az Úrban, azt Ő szeretettel veszi körül".
( Példabeszédek 32,8-11)



Ólafur Arnalds - Hægt, Kemur Ljósið

Asculta mai multe audio diverse

2010. június 30., szerda

,,Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...

ki a legszebb a vidéken!" – néz bele a mindentudóba Hófehérke gonosz mostohája, és hát persze, hogy talál magánál szebbet. Rossz önértékelés vagy született gonoszság mozogatja? Ki tudja. De legyen most nekünk fontosabb maga a tükör.

A tökéletesség látszat. És a látszat csal, hiszen csak megépített pillanat, alkalmi tapasztalat. Talán könnyű belátni, hogy a látszat fenntartására szánt erő- és időbefektetés (ide tartozik többek között a smink és az alakoskodás is) pusztán: látszatintézkedés. Lehet, hogy elsőre nem látszik, de a látszatok korát éljük. Látszólag nincs ezzel semmi baj, játék az álarcokkal. Csakhogy az álarcok gyakran kedvesebbek számunkra, mint az eredetiek.

Renoválás kívül és belül

Az, amit mi másoknak mutatunk önmagunkról, leginkább arról árulkodik, kik szeretnénk lenni. Kik szeretnénk lenni egy adott viszonyban, önmagunkban, ilyen és olyan szituációkban. De egyáltalán nem biztos, hogy azok is vagyunk. Sőt, még csak az sem biztos, hogy szeretjük ezt a képet, ahogy másoknak megmutatkozunk, annyi biztos csak, hogy mást mutatunk, mint akik vagyunk, és ezt vagy tudjuk, vagy nem. Na, ennek kiderítéshez kell a megfelelő tükör.

Mi, férfiak, a fürdőszobai tükrök tekintetében kicsit jobb helyzetben vagyunk; a borotválkozás magától értetődő indokot ad a szembenézésre, a csendre, amit csak a borosta dörzse tör meg. Ilyenkor legtöbbször merengünk, belülre nézünk vagy a távolba, ellentétben a nőkkel, akiknek figyelmét leköti a külső renoválására tett erőfeszítés. Ha úgy érezzük, hogy mások szebbek és jobbak nálunk, inkább belülre kéne néznünk. Igaz, ott nem annyira egyértelmű a szépségideál. Egészen pontosan: van a belső szépségnek ideálja, de ez általában élethalál-harcban van a külső szépségre irányuló ideálokkal. A külső ideálokat jól kondicionálja a média, a szépségipar és az uralkodó szellemi trend, de vajon belső szépségünk törékeny ideálját ki táplálja? Hol az a tükör, aminek képe erősít, dacára a külvilág könnyen magával sodró érték-limlomjával?

Mert erősítésre szorulunk, ez kétségtelen. Ha mást akarunk, mint akik vagyunk, akkor könnyen lehet, hogy fonnyadtka az énünk, pedig nem véletlenül vagyunk az, aki. Azzal a gyengécske, el nem hitt, nem szeretett valónkkal kell kezdeni valamit; mondjuk gyökeret ereszteni és szárba szökkenteni. Virágozzék, ha már ennyire öntöz a tavasz. „Legyen önbizalmad!” – hangzik a kedves, de sokszor felszínes bátorítás. Jó, legyen önbizalmam, de mire föl?

Milyen lehet velünk élni?

Inkább: kire föl? Leginkább arra a gondolatra föl, hogy Isten minden embert egyenlőnek, és egyenlően értékesnek teremtett. Még akkor is, ha olyan nyilvánvalóan szembeötlőek a különbségeink, és olyan homlok egyenesen eltérő értékrend alapján működik a társadalmunk, hogy e kijelentés akár extrémnek is hathat. De az talán már közelebb hozhatja e kijelentés igazságát, hogy a szeretet hiányát sokan és gyakran érezzük, és talán azt is megtapasztaltuk már, hogy ha cselekvő szeretettel vagyunk mások iránt, attól mi is erősödünk.

És amikor Jézus azt tanítja, hogy „úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, akkor nyilvánvaló, hogy ha önmagunkat nem tudjuk, elfogadni, és szeretni sem, úgy a másik felé való szeretetünk is akut módon hiányos lehet. De radikálisan meg is fordíthatjuk a gondolatmenetet: ha magunkkal rosszban vagyunk, milyen lehet velünk, mellettünk élni?

„Szeresd úgy felebarátodat, mint önmagadat” – mert mindenki egyen-értékű az Élet nagy tükrében. És másoknak tartozunk azzal, hogy magunkat is ebben a tükörben vizsgáljuk.

Horváth Gergely